Mezei szil

 

• Magasság: 30 m-ig

• Alak: Karcsú, kúptól kerek, terebélyesig

• Kéreg: Sötét szürkésbarna

• Levél: Visszástojásdadtól elliptikusig, ősszel lehulló

• Virág: Pirosas, ejtőernyőszerű virágzatok

• Termés: Lependék 

• Latin neve: Ulmus minor

• Származási hely: Észak-Afrika, Délnyugat-Ázsia, Európa

• Élõhely: Erdők, bozótosok

• Megjegyzés: Hívják angol szilnek is - ez az egyik legszebb szilféle

A mezei szil jellemzői

A mezei szil (Ulmus minor) Európa egyik őshonos lombhullató fafaja, amely Magyarországon erdők szélén, folyópartok mentén, útszegélyeken és ligeterdőkben él. Egykor az egyik leggyakoribb hazai fa volt, azonban az 1970-es évektől pusztító Dutch Elm Disease (szilfavész) tömegesen irtotta ki az európai szilállományokat.

A szil értékes díszkertészeti és tájfásítási faj: aszimmetrikus tövű levelei jellegzetesek, és a fa jól tűri a metszést, ezért sövénynek, fasornak egyaránt alkalmas.

Ültetési tanácsok

• Talaj: tápanyagban gazdag, mély, laza talajt kedvel; kissé meszes is megfelelő
• Napfény: napfényt igényel, de félárnyékban is megél
• Vízközelség: vízpartok, patakok mellé kiváló
• Ültetési idő: október–november vagy kora tavasz

Betegség-rezisztens fajtákat érdemes választani (pl. Lutèce, Rebona, Nanguen), amelyek ellenállnak a szilfavésznek.

Gondozás

A szil jól tűri a metszést – évente nyírható sövénynek. Metszési idő: télen vagy nyáron (amikor a szilfavész kórokozója kevésbé aktív). Tavaszi metszést kerüljük – a friss sebeken könnyebben fertőz a betegség. Felnőtt fa öntözést nem igényel.

Felhasználás és értékek

A szilfa hagyományosan az egyik legjobb kerékpárt, szekér- és kocsikereket készítették belőle – fája rugalmas, kemény és nehezen hasad szét. Cipőgyártásban is alkalmazták (kaptafa). Gyökérből hajlított bútorok, talpfa vasúti sínek alá – a szilfa sokoldalúsága legendás. Ma főként díszkertészeti célra és tájrehabilitációra alkalmazzák.